Megfertözi az életem egy külső hatás, amit nem én kerestem.

Az erő bennem van, de már a türelem is.

29 éves vagyok, 13 voltam, amikor megcsípett az első fertőzött kullancs, de ez akkor nem számított, 1998-ban, mondjuk, most sem.

Aztán 20 éves korom körül az első tünetek, 22 voltam mikor diagnosztizáltak egy sclerosis multiplexet.

A kullancsnak még a létezésére sem voltak kíváncsiak az orvosok. 2006, őszén, kaptam névszerint a Sclerosist, örök társként biztosította mellém az orvosi társaság.

Persze, hogy rosszabbul lettem. Időről időre, rosszabb.

2011-ben, hallottam, hogy SM=Lyme-kór...? Nem értettem. Utána jártam. És igen. Ez igaz. 2012. augusztus óta antibiotikus kezelésen vagyok, persze a változás várat magára. Eléggé fáj..... Nagyon nehéz...

az orvosok egymás ellen beszélnek, és nehéz eldönteni, kivel foglalkozzak, kivel ne.

A neurológus elutasítja a fertőzést, de a tünetek, mégis a múltba visznek vissza.

Ez most a jelen.

A szövegben emeld ki a fontos információt és híreket.

A párkapcsolat.

7 éve élünk együtt a kedvesemmel. Tehát,2006 októberében mondták ki rám az SM-et, persze teljes elutasítás, hárítással folytattam életem, és 2007 februárban összekerültünk barátommal. Az egész út, tapasztalat, kettőnké, hiszen minden pillanatát, fájdalmát, örömét, megismerését együtt éltük meg, és a rosszabbodást is. Igyekeztem leplezni, nem kimutatni, ha fájt, mindenki felé, miért fájjon másnak? elég, ha nekem fáj. Akkor még szinte szaladtam, a maihoz képest, és a vidámság és jókedv, azonnal elmulasztotta a fájdalmat vagy a figyelmemet elvonta. De mostanra már minden az arcomon van. Nem leplezhető. 22 évesen nehéz elfogadni a helyzetet, amibe kerültem, de itt már ketten voltunk. Nagyon sokat kaptam Tőle, támogatást, noszogatást és leszúrást is, ha kellett, mert képes vagyok elhagyni magam, de ki nem? még egy egészséges ember is sokszor teszi. Csak ezt én nem tehetem.

Ha nem is kézenfogva mentünk végig, akkor is mellettem állt és áll ma is. Megtanultuk, mert én is, az ELFOGADÁSt, ami a legfontosabb, szerintem. A vitáink, ha vannak, a betegségem miatt fordulnak elő, a nehézségek a betegségem miatt vannak, de mindent megbeszélünk és igyekszünk megoldani. Ezt azért így irtam, mert külsö, felesleges tényezők és problémák nálunk nincsenek.

Nehéz dolog, hogy közben tudom, hogy Ő egész és nekem adta az életét, miközben szaladgálhatna, táncolhatna, mehetne kirándulni, de mellettem maradt.

Ez az elfogadás és szeretet?!

Nem egyszerű, elveszteni a barátokat, akiket, annak hittem, de megváltoztam, mert már nem szaladok velük a réten és ők már nem érnek rá, hogy engem megvárjanak. Elsietnek mellettem, ők türelmetlenek, nekik sürgős dolgaik vannak és nem bajlódhatnak akadályokkal, ami jelenleg én lettem az életükben. A szemembe nehéz számukra elmondani, hogy nekik ez már nem fér bele, vagy már nem tudnak így rámnézni, mikor én az vagyok, aki voltam, csak már más helyzetben.

A csoda az életemben az, hogy mindig megkapom a megerősítést arra, hogy nem akarnak sokan kikerülni, hanem pont beleszeretnének botlani a botocskámba, hogy az ő kezüket fogjam és ők tudjanak nekem segíteni!

De ez nem mindig hihető, az élet folyamán, amikor az a sok elvesztést, mert ezek a volt ismerősök, mind egy kis halál, egy kis elvesztés, ami már nehezen engedi elhinni, hogy valóba, valaki engem, tényleg eltud fogadni, úgy, ahogy vagyok.

A megerősítést mindig megkapom, és erőszakosan, de a tudatomra adják és elhitetik és tudatják velem, hogy nem vagyok szégyelni való lény.