így van most

Anyukám egyszer, -mikor még bottal közlekedtem, de már sokszor kínkeservesen-, azt mondta: a JóIsten annyit mér ránk, amennyit elbírunk!

Volt 1-2 keresetlen szavam válaszként erre, de akkor még nem tudtam, hogy ez a csomag, hova fajulhat… az biztos, egyre nehezebb és egyre másra fájdalmasabb, egyre nagyobb erőfeszítést és akarást, kitartást kíván… sokszor nem tudom meddig bírom, úgy érzem, most azonnal feladom és bevégeztetném! Nem tudom, hogy, hogyan, de a végét kívánom ennek a hatalmas „feladatnak” amit napi szinten végre kell!!! mert megKELL tudnom csinálni… hol a vége, hol van az elég, tudom mindig ide térek vissza, de ez s helyzet, hogy az állapotomnak nincs egy állandó formája, nincs nap, hogy a fájdalom gyilkost ne kelljen bevennem sokszor….. nincs reményem, hitem, bármi, amiben látnám az értelmét ennek az egésznek. Csak a mérhetetlen fáradtság, persze hatalmas boldogság mikor kapok egy áldott pillanatot és megélhetem a csodát egy pillanat mikor a mozdulat, az érzés, minden egyszerre, elmúlik, de legalább enyhül, a fájdalom, könnyebb a tevékenység és minden, hogy mitől? hogy miért? Hogyan? Meddig? Nem számít, élvezem a pillanatot, amit kaptam, megélem addig, amíg tart, és utána folytatódik minden megszokottan tovább.

Nő vagyok, ember? Valami feladatom van? Mit tudok megtenni? Jelen lenni, megélni… elfáradni, felkelni és megpróbálni! De igen!! előbb próbáld megtenni, megcsinálni és csak utána próbáld meg mégegyszer, ha nem sikerült, meg még egyszer és mikor már olyan a helyzet, hogy biztos nem fog sikerülni, akkor kérek segítséget, de ez kemény, nagyon nehéz. Fárasztó és elvonja a figyelmet minden mástól…

megélni a szépséget, gyönyört, újdonságot, élményt, élvezetet… mindig imádtam és imádom az életet a természetet, a szépet, de ez nem könnyíti meg a napjaim, nem látom magamban az értelmét a létezésemnek..elmúlt, elveszett